Dátum: február 16. /kedd/
Téma: Vivien és Zsombor
Hangulat: Boldog és szomorú



Délelőtt mentem Márkhoz, így nem mentem iskolába. Reggel az ágyamon fekve a plafont bámultam, amikor kopogtak az ajtómon. Egy hangos "Gyere" kiáltás után Zsombi lépett be a szobámba.

-Jó reggelt Húgi -köszönt a megszokott módon (az elmúlt időben rájöttünk, hogy semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy testvérek vagyunk, így húginak kezdett el nevezni, de nem bánom :) )
-Neked is. Mizu? Ilyenkor már fent?
-Tudtam, hogy ma mész tornára, de előtte beszélni akartam veled.
-Igen? -kérdeztem meglepetten. -És miről?
-Viviről.
-Vivi?

Na igen. Viviről nem nagyon beszéltem az elmúlt időkben. Mióta a saját öccse (!!!) leütötte és hazahoztam ápolni, azóta eléggé jóba lettünk. Kiderült, hogy nem is olyan hárpia, mint én azt 2,5 éve tudom. Igazán klassz fej csaj. Elmesélt egy csomó mindent, hogy miért vált olyanná aki volt, hogy mi lett a szüleivel és a többi (ebbe most nem mennék bele részletesen). 2 nap után hazament az anyjához, mert már hiányolták, viszont az öccsével nem beszél, hiába hívogatja a fiú. Elég sokat járt át hozzánk, és Zsombival is rengeteg időt töltött. Nem szóltam nekik arról, hogy láttam a csókjukat, Ők sem beszéltek róla, így megmaradt abban a hitben, hogy csak ketten voltak. Ám de, ma miután Zsombi bejött....

-Igen, Viviről szeretnék beszélni.
-Mit kéne róla?
-Hát... Ami azt illeti nagyon sokat -mondta, és már láttam rajta mi lesz ebből. Szeme csillogott, apró mosolyráncok jelentek meg körülötte, pedig arca komoly volt. És elpirult!!!!!
-Hát, akkor hallgatlak -mosolyogtam rá biztatóan.
-Nos, tudod... Öhm... -kezdte zavartan. -Amikor Vivi itt volt és ápoltuk... és Te elmentél bevásárolni... Nos, elcsattant egy csók közöttünk filmnézés közben -nyögte ki végre. Visszafojtott mosollyal néztem rá.
-Igen? -kérdeztem tettetett döbbenettel.
-Nos, aha...Meg, találkozgattunk, randiztunk, meg úgy minden... És, azt hiszem egymásba szerettünk. Nem is olyan rossz fej a csaj. És, hát. Most járunk -beszélt teljesen zavartan.
-Zsombi. Nagyon örülök neki -mosolyodtam el, mert úgy tűnt, teljesen lefagyott. -A csókról pedig tudtam -vallottam színt. Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd elmagyaráztam neki.
-Akkor nem bánod? -kérdezte félve.
-Nem. Örülök nektek -mosolyogtam. -Már csak az én szerelmi életem kéne tudnom... -mondtam halkan, mire bánatos mosollyal nézett rám, majd kiment a szobámból, mert mély depresszióba estem. Bence bezzeg velem nem beszél. Váááááááááááá.................................

Dátum: február 25. /csütörtök/
Téma: Itt kezdődnek a bonyodalmak....
Hangulat: "Miattam?? Oké, akkor menj a pokolba...!"




A mai napot megint a kórházban kezdtem, Márknál gyógytornán. Persze, megint fújta a magáét amiért nem akartam azt csinálni amit Ő, de már oda sem figyeltem rá.
-Daniella, én megőrülök tőled -mérgelődött. Olyan volt, mint egy 5 éves. Felhúztam az agyát, majd karba font kézzel levágta magát az egyik székre. Durcás arcát látva akaratom ellenére felnevettem. Odasétáltam hozzá, majd átölelve egy puszit nyomtam az arcára. -Nehogy azt hidd, hogy most sok mindent elértél. Akkor is elegem van belőled.
-Hát, sajnálom. Megtettem amit tudtam. Akkor én megyek is -léptem az ágyhoz és felkaptam a táskámat, majd az ajtó felé indultam.
-Mégis hová mész? -lépett rögtön az ajtó és közém.
-Hát, el.
-De miért? Még nem végeztünk. Még van fél óra a tornából -nézett rám értetlenül. Megadóan ledobtam a táskámat a földre, majd megadva magam visszasétáltam a tornaeszközökhöz. Szófogadóan ledolgoztam azt a fél órát, Márk kiment, én pedig elkezdtem átöltözni. Úgy terveztem, hogy mielőtt hazamennék beugrok Szofihoz. Ó igen, Szofi. Ő egy 9 éves kislány, aki karácsony óta itt bent fekszik. Szülei ritkán látogatják. A jobb karja teljesen lebénult és elég nagy esély van arra is, hogy a bal lába is le fog. Elütötte egy autó, amikor a szülei nem figyeltek rá. Szóval mindegy. A kávéautomatánál álltam, amikor éreztem, hogy valaki a távolból figyel. Érdeklődve néztem körbe, akkor láttam meg a 9 éves, szőke, hosszú hajú, kék szemű lányt. Rettenetesen szép gyerek volt. Könnyel a szemében nézett rám, majd elfordult és elindult a folyosón. Lépni sem tudott. Megesett rajta a szívem.

"-Tessék, ez a tied -mondtam, felé nyújtva a most vett forrócsokit. -Ne aggódj, most vettem az automatából.
-Köszönöm -szólt halkan és elvette a forró poharat."
Megígértem neki, hogy meglátogatom még, szóval úgy terveztem bemegyek ma hozzá.

Miután felöltöztem és elköszöntem Márktól Szofi szobája felé vettem az irányt. Közben megakadt valamin, illetve valakin a szemem, de betudtam annak, hogy biztos csak képzelődöm, így nyugodtan sétáltam tovább. Szofit az ágyon találtam és sírt. Nem tudtam elképzelni mi a baja, de amint odaértem hozzá....
-Szofi, édes. Mi a baj? -kérdeztem aggódva. Megemelte a fejét majd kisírt szemekkel nézett rám.
-Danaaa -ölelt át. -A lábam... A lábam végleg lebénult. Nem fogok járni -zokogta. Nekem is könny futott a szemembe.
Kb egy órán keresztül próbáltam nyugtatni, kevés sikerrel, de nekem mennem kellett. Megígértem neki, hogy majd még bejövök hozzá.
A folyosón sétáltam, meredten bámultam magam elé.

-Jaj, ne haragudjon -szabadkoztam, amikor véletlen nekimentem valakinek. Megfordult, és abban a pillanatban földbegyökerezett a lábam. -Te... Te mit keresel itt? -kérdeztem. Közönyösen felemelte a kezét, amin hatalmas kötés volt. Döbbenten néztem rá. -Na jó, mégis mit műveltél?
-Kettétörtem az ajtómat. Aztán a falat is megpróbáltam -mondta halál lazán, nekem meg kikerekedtek a szemeim.
-De mégis miért?
-Miattad -közölte egy szemrebbenés nélkül.
-Miattam?
-Igen. Tudod, elegem van belőled. Idegesített, hogy amikor megcsókoltalak minden közöny nélkül csókoltál. Idegesített, de elviseltem, hogy összejöttél Zsomborral. Idegesített, hogy rohadtul jobban érezted magad az Ő társaságában, mint az enyémben. Még most is idegesít az, hogy már senkivel nem töltesz annyi időt a barátaid közül, mint régen. Idegesít, hogy megváltoztál a baleset után. És az idegesít a legjobban, hogy szeretni próbállak, de Te eltolsz magadtól, azzal a hülyeséggel, hogy nem akarsz senkinek a terhére lenni. Könyörgöm Dana, nem 5 évesről vagy egy járóképtelen emberről beszélünk. Rólad, aki idén lesz 18, rólad, aki kicsit lassabban ugyan, DE JÁR! Nem vagy mozgássérült, nem hátráltatsz senkit. Ez idegesít. Hogy azt hiszed terhére lennél bárkinek is azzal, ha összejönnél vele. Mit akarsz? Egyedül megöregedni? Könyörgöm... -üvöltött a folyosón. Mindenki minket bámult, mire megragadta a karomat és a kórterem felé húzott. Mikor bementünk, becsukta maga után az ajtót. -Amúgy meg mikor hazamentem tőletek, sík ideg voltam és gondolkodás nélkül vertem bele az ajtóba, ami kettérepedt, majd a falba. A csuklóm eltörött, zúzódások lettek az ujjaimon. -Amit mondott, elgondolkodtató volt.
-Ben... Én... Én nagyon...
-Nem -vágott a szavamba. -Nem kell sajnálnod -a tekintete lesajnáló volt. Felkaptam a vizet.
-Miattam?? Tényleg miattam volt minden? Miattam? Oké, akkor menj a pokolba...! -mondtam, azzal sarkon fordultam és kiviharzottam a szobából. A könnyeimmel küszködve indultam haza.

Itthon persze átgondoltam mindent, de semmi érdemlegesre nem jutottam. Unatkoztam, és beszélnem kellett volna valakivel. Ádám melózott, Őt nem hívhattam. Blanka és Patrik moziba mentek, nem akartam Őket sem zavarni. Bell!! Felnyitottam a telefonomat és tárcsáztam. Rettenetesen sok ideig csengett. Már épp le akartam rakni, amikor felvette.
-Sziaaa Dana -köszönt lelkesen. A háttérből zaj hallatszott.
-Szia Bell. Rosszkor hívtalak?
-Ja, dehogy. Csak Dominikkal bejöttünk a városba.
-Oh, oks. Akkor majd később beszélünk. Szia -raktam le, mielőtt válaszolhatott volna.
Szóval Ők ketten is kilőve. Áron. Na ja. Hívtam Őt is, de ki volt kapcsolva. Maradt Tina. Ő kicsengett, de ki is nyomott. Fél percre rá jött egy SMS-em.
„Danaaaa. Most nem jó. Randim van, egy irtóóó jó sráccal. Majd beszélünk. Bocsika. Puszillak :*" 

Na, remek. Mindenkinek van valami programja, én meg itthon szenvedek. Hurrá. Ben-nek igaza volt.
Egyedül maradtam. És ezt csak magamnak köszönhetem. :'(